SZEKSZÁRD és a bor

A szekszárdi bor térképen

A szekszárdi bor nagykedvelője és egyben a város szülöttje, Babits Mihály által is megénekelt Szekszárdi-lankák a Dunántúli-dombvidék kistájegysége. Északon és keleten alföldi kistájak és a Gemenci erdő szegi. Északnyugaton a Tolnai-Hegyhát, nyugaton a Völgység, délen pedig a Geresdi-és a Dél-Baranyai-dombság határolja. A dombságnak a környező tájaktól határozottan eltérő földfelszíni jellege van.

A szekszárdi bor egyik titka a löszös talaj

A belső területei nagyon változatos irányú szerkezeti vonalak mentén a földtörténeti újkorban feldarabolódtak és kiemelkedtek. Az északi és keleti peremterületeken pedig vetődésekkel töréslépcsők alakultak ki.

A talaja felső pannóniai üledékből és arra a jégkorszakok során a szél által szállított löszből épült fel. Az olvadékvizek a jégtakarók előterében különféle szemcseméretű, majd kiszáradó üledékeket raktak le. Ezeket a viharos északias szelek könnyedén a magasba tudták emelni, és ezzel kezdetét vette a hullóporos üledékképződés.

A lösz világossárga színű, rétegzetlen, porózus kis térfogatsűrűségű üledék. Ezen talaj elsődlegesen lúgos kémhatású, a fő összetevői közül a kvarcot, az agyagásványokat, valamint a karbonátokat kell kiemelni. Laza kötése ellenére – szárazon magas falakban képes megállni, de a víz hatására könnyen pusztuló üledéké válik és így alakul ki a borvidékre oly jellemző löszkút, löszszakadék, löszvölgy és löszmélyút. Ezen egyedi képződmények összeforrtak a szekszárdi borral.

Ideális klíma a szekszárdi bor számára

A két nagy tájegység találkozásánál sajátos éghajlat alakult ki. Itt az Alföld és a Szekszárdi-dombság hatásai is egyszerre érvényesülnek, a borvidék hőmérséklete mérsékelten meleg és a csapadék tekintetében mérsékelten száraznak számít. Ráadásként ezt még a változatos helyi domborzati viszonyok is befolyásolják. Tehát a talaj jótékony hatása mellett az időjárás is szerencsés feltételeket teremtett a szőlő és így a kiváló szekszárdi borok számára.

A szőlő és a bor múltja több ezeréves

A szőlő az emberiség egyik legrégebbi kultúrnövénye. Már a neolit kor embere is rendszeresen gyűjtötte a ligeti szőlő ízletes bogyójú változatait, mely a mai csemege és a bortermő szőlőfajták ősének tekinthető. A szőlő kultúrába vonása időszámításunk előtt 4–5 ezer évvel kezdődhetett el a Kaukázuson túl, ahol az őseink is találkozhattak és megismerhették ezen eljárásokat.

Az ország területén az első szőlőre utaló régészeti leletek a Kr. e. I. századhoz, a keltákhoz vezetnek. Majd később a Római Birodalom terjeszkedése a Kárpát-medencét is elérte, akik különösen kedvező feltételeket találtak itt a szőlőkultúrájuk további fejlesztéséhez. Szekszárd területén a kelták szőlőtermesztése csak valószínűsíthető, de a rómaiaké már bizonyítható is, mivel ebből a korból találtak egy márvány szarkofágot, amin mitológiai jelenetek és egy szőlőtő is látható. Akkoriban a város helyén lévő római települést Alisca-ának hívták. Így a római kortól bizton mondható, hogy létezik a szekszárdi bor.

Szekszárdi bor a történelem viharaiban

A honfoglalás után a magyarság magával hozott ősi hagyományai keveredtek a Pannóniában fennmaradt római gyökerű gyakorlattal, melyekre később nagy hatással voltak a térítő bencés és az itáliai telepesek is. A római kor után sok évszázadig nincsenek megbízható emlékek a helyi szőlőtermesztésről, a szekszárdi borról, az első biztosnak mondató adat az esztergomi káptalan által kiadott I. Béla alapító oklevelét tartalmazó átirat, amely felsorolja a 1061-es adományokat. Ebben a korban elsősorban az egyházi birtokokon folyt magas szintű szőlőtermesztés.

A török hódoltság alatt a szekszárdi bortermelés tovább folyt, sőt egyes szőlőterületeknek mohamedán tulajdonosa lett. Erre az időszakra tehető, hogy a törökök elől menekülő rácok behozták a borvidékre a Kadarka fajtát és a délszláv vörösborkultúrát. Egészen ide nyúlik vissza a grábóci szerb ortodox kolostor és templom története is. A török pusztítás után igazán törzsgyökeres magyar lakosság csak a Sárköz megközelíthetetlen településein maradt. Később a XVIII. század elejétől folyamatosan érkezetek a szőlőtermesztésben lehetőséget látó német telepesek a borvidékre. A helyi borkészítési ismeretek az új telepesekével kiegészülve emelték borvidék szőlőkultúrájának és így a szekszárdi bor színvonalát. Valószínűleg ebben az időben jelenik meg a Siller bor is, aminek a jelentése színjátszó. Régen a kék és fehér szőlő vegyesen került a puttonyba és onnan feldolgozásra. Manapság a magában leszedett kék szőlő néhány napnyi áztatás után kerül a présbe. Érdekes adat, hogy 1828-ban még 37 fehér és 29 “fekete” szőlőfajtát termesztettek a területen, szemben a mai vörös szőlő dominanciával.

Szekszárdi bor a múlt században

A filoxéra 1883-ban érkezett meg a dombságra. Védekezésként eleinte új területeket vontak be a szőlőtermesztésbe, a megoldást végül nem ez, hanem az amerikai gyökérre oltott nemes európai vesszők elterjedése hozta meg. Sajnos a II. világháború után, a magántulajdon megszűnésével a híres pincészeteket is felszámolták és így hanyatlásnak indult a borvidék és sajnos a szekszárdi bor is. Továbbá a bikavér használatáért is 1990-ig kellett küzdenie a Szekszárdiaknak, bár elsőemlítése a város költőjének, Garay Jánosnak köszönhető, aki 1846-ban „Szegzárdi bordal” című versében megalkotta a bikavér elnevezést

Az egyediség a szekszárdi bor igazi jellemzője

Ez a változatos vidék a sajátos helyi mikroklímákkal, különböző fekvésű dűlökkel remek, egyedi karakterrel rendelkező borokat ad vagyis a borok nyelvén ez a terroir [teroár], a mással össze nem keverhető illat és ízvilág. A szekszárdi vörösbor nagyságát, sokízűségét az egymásba fonódó, különböző mikroklímájú dombok termése adja, és ha a borász jó érzékkel házasít, ez különleges pluszt nyújthat.